Nagyon sokunknak vannak tervei, melyek még megvalósítatlanul lebegnek, és mint beteljesítetlen vágyak csábítanak minket.
Játszunk a „mi lenne ha” gondolattal, elképzeljük, hogy milyen lenne az életünk, ha valósággá válna.
De ott van mindig az a „ha”, ami a képzelet és valóság senkiföldjére száműzi terveinket.
A hely, ahol már látni kell, hogy van, de ahol még nem tapintható élő valósága...
De mi is történik, ha hosszú vágyakozás után egyszer csak minden megadatik, minden elérhetővé válik, hogy terveink realizálódjanak?
Mi vár ránk a megvalósítás során?
Mi történik, amikor megérkezik és beköltözik hozzánk az oly
áhított szobabicikli?
A szobabicikli a be nem teljesített célok megtestesült lenyomata.
Mint egy mindenható csodára, úgy gondolunk a szobabiciklire.
Fejben újra és újra végigpörgetjük a képet, hogy segítségével hogyan tudnánk nap, mint nap önmagunkért valami jót tenni, hogy tudnánk a legjobb énünket a felszínre hozni, a célunkat elérni.
Általa eltűnik az összes addig a változás útjában álló akadály és kifogás – hiszen házhoz jön a megoldás és árukapcsolásban – telefonálás, filmnézés, az esti semittevős lazulás, a hirtelen lett 30 perc üresjáratában 2in1 megoldható lesz, abszolválható lesz a célterv.
És már jól vizionálható lesz az a heroikus menetelés, az a fényes és csillogó sikerekkel kikövezett út, ami elvezet a vágyott célig.
Az eredmények oly gyorsan pörögnek le szemünk előtt, mint homokórában a fürge pörgésű homokszemek.
Ahogy a fejünkben végigjátsszuk a változás útját a nehézségek és akadályok – ha egyáltalán felmerülnek – súlytalanok és a változás motivációjának szemüvegén keresztül rózsaszínnek és megnemesült kihívásoknak tűnnek.
És, hogy minden tökéletes legyen – úgy kint, mint bent – még a fitting szettet is megszponzorálja az ember, hogy méltó módon tudjon a nagy cél felé haladni.
Fejben a befektetett energia egy nemes adomány, mi célunk előtt adózik.
A változás gondolati útján egy egészen új én születik, egy büszkébb, teljesebb, kiteljesedettebb és sok – sok pozitív jelzővel felékesítettebb.
Pedál hajtásról pedál hajtásra érték teremtődik.
S a fejben tervezés csúcspontja, mikor megérkezik minden terv kiindulópontja, alfája és omegája, letéteményese egy minőségibb életnek – a szobabicikli személyesen.
A kezdeti varázs, az örömittas első tekerések gyönyöre...pár nap múlva hirtelen semmivé lesz, s a rózsaszín álmot, a problémamentes nagy tervet szürke felhő árnyékolja be.
A fejben tervezés könnyed játékából a realista valóság talajára pottyanunk, ahol hirtelen súlya lesz minden tekerésnek, ahol fallá nőnek, néha nagyon magas és megugorhatatlannak tűnő fallá nőnek az akadályok és az áldozatos munka is csak még több áldozatos munkát kíván meg tőlünk, s a –
látványos – eredmények is szűkmarkúan adakoznak nekünk, s munkában megfáradt testünknek.
Túl közeli lesz a pillanatnyi szenvedés, a küzdelem a változásért, s túl távoli – s már nem is olyan vonzó – kép lesz a majdani elérhető változás.
A csillogással és sikerekkel teli elképzelt út, ahol addig súlytalanul lebegtek az esetleges nehézségek hirtelen ránk nehezedő teherként érzékelhetővé válnak, tisztán és könyörtelen nyereséggel.
S ezen a ponton lesz olyan feloldozó a kifogások sora, amivel odázni lehet, amivel a majd elkövetkező holnap biztonságos távolságába lehet elrakni a ma kihívásait.
Így kezdi meg csendes hanyatlását a szobabicikli.
Így válik az áhított cél eléréséhez szükséges és elengedhetetlen eszközből egy keserű szembesülés, tárgyiasult, testet öltött lenyomatává álmaink megvalósításában elszenvedett kudarcunknak.
Út a mennyből a pokolba, majd a szürke közönybe a lealacsonyított ruhafogas szerepbe.
És ezen a ponton kapcsol be egy önvédelmi rendszer, amivel megvédjük magunkat a csalódástól, a valóság realitásából az álmodozás világába lépünk vissza. Amivel elhitetjük magunkkal, hogy majd újrakezdjük a célig vezető út megtételét, rövid szünet mit csupán maguknak engedélyezünk most
még.
Így válnak a fényes, nagyratörő tervek kiüresedett illúziókká.
Illúzió, amivel elhitetem magammal, hogy egyébként bármelyik pillanatban újrakezdhetem...hogy minden adva van a nagy tervhez, és ami most van az nem is olyan rossz.
Hogy egyébként a megtett első pár lépésből látni lehet, hogy menne, ha minden nap csinálnám...
Az álmodozás ezen a pont már nem több mint illúzió.
Az illúzió pedig az a csapda, ami a valódi változás útjában áll és bezár a tétlenség börtönébe.
Így végül a változás illúziójába elringatva magunkat maradunk a megszokott komfortzónában,
száműzve terveinkkel a senkiföldjének kietlen ürességébe.